Czetz János, alias Juan Fernando Czetz (1822-1904), egy kalandos életű hazánkfia
1822-ben született az erdélyi Gidófalván. Apja korai halála után már hétévesen a székely határőrezredek számára alapított kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetbe került, majd a bécsújhelyi akadémiát végezte el, kiváló eredménnyel.
Már ifjú tisztként is méltánytalannak érezte, hogy a magyar anyanyelvű katonákat német nyelven vezényelték, ezért 1843-ban (21 évesen) könyvet írt "Magyar Hadnyelvtan a császári és királyi osztriai hadsereg tisztjei számára" címmel.
1848-ban csatlakozott a szabadságharc küzdelmeihez, annak ellenére is, hogy tudta, hogy ez a bátor és hazafias lépése a császári hadseregben szépen induló katonai karrierjének a végét jelenti. Hamarosan szülőföldjére került, ahol Bem József mellett hősiesen végigharcolta az erdélyi hadjáratot, majd ő lett a főparancsnok és a honvéd haderő legfiatalabb tábornoka.
A világosi fegyverletételt követően egy ideig idehaza bujkált, majd kalandos úton Nyugat-Európába menekült, ahol részt vett a 48-as magyar emigráció politikai és katonai szervező tevékenységében, közben pedig újságírásból és vasútépítői munkákból tartotta fenn magát. Egy spanyolországi útján ismerkedett meg későbbi feleségével, az argentin származású Basiliával.
Évtizedes vándorlása 1860-ban ért véget, amikor nejével és alig öt hónapos kisfiával végleg elhagyta Európát és Argentína fővárosában, Buenos Airesben telepedett le. Ettől kezdve már Juan Fernando Czetz néven alkotott maradandót új hazája katonai-műszaki életében. Ő alapította az ország első katonai akadémiáját és földrajzi intézetét. Földmérőként és térképészként részt vett Argentína határvidékeinek (Paraguay és Brazília) feltérképezésében, fontos szerepe volt az ország vasútvonalainak és távíró-hálózatának fejlesztésében. Czetz János hosszú és tartalmas életútja 1904-ben, Buenos Airesben ért véget.
Argentínában nagy tisztelet övezi mind a mai napig, a Nemzeti Katonai Akadémia előtt életnagyságú bronzszobrot állítottak tiszteletére, míg szülőfalujában, az erdélyi Gidófalván emléktábla tiszteleg életműve előtt a községháza falán.
Sokáig tervezte hogy hazalátogat, ám egészségi állapota végül ezt nem tette lehetővé.
"....Én már öregember vagyok, hazámtól már oly rég távol, és mégis a honvágy hatása folytán még mindig sajog a szívem ama tudattól, hogy idegen porban kell megnyugodnom. Nagy megerőltetésembe került a végleges lemondás, hogy hazámat viszont ne láthassam, de orvosaim tanácsa és Krisztina leányom súlyosabb tüdőbaja arra indítottak, hogy többé még csak reményt se tápláljak régi terveim megvalósításához. Ezek után le kellett végleg mondanom álmaim megvalósításáról, és így nem marad más hátra, mint nagy lelki küzdelmek és bánat mellett belenyugodnom abba, hogy édes hazámat és kedves honfi- és harctársaimat, akiket, fájdalom nem fogok többé láthatni, csakis egy szívből eredő "Isten hozzád-dal" üdvözöljem a messzi földről." – írta egyik utolsó levelében.
